Szép sima, egyenletes..

A trossingeni lírák kényes fajták. Főleg ha nagy százalékban kézzel készítjük őket. Az utóbbi fél évben ezt megtapasztalhattam, és igen csak élvezem ennek a hangszernek a készítését, főleg ha azt is belevesszük hogy a sok tájékozódás, tanulás és hangszerkészítőkkel való konzultálás ellenére mégis csak el kell követnünk azokat az apró hibákat, és magunknak kell rájönni azokra a fogásokra, amik kizárólag a tárgy készítése közben jönnek elő. Elméletnek és gyakorlatnak szép egyenlő arányban jelen kell lenni, ha egy jó végeredményt akarunk kapni.

Nos, nekem még sok helyen az elmélet jobban helyén van, mint a gyakorlati fogások a kezemben. De!

Előző bejegyzésemet azzal fejeztem be, hogy a kamra mélysége ki lett vájva, maradt az egyengetés, és a további vésés, temérdek csiszolás. Következett hát rengeteg további vésés ( immár igen apró vésőkkel és simításokkal), hogy a felszínt a lehető legjobban egyenletessé tegyem. Nem mondanám hogy elsőre ez a legtökéletesebben sikerült, azonban ahogy haladtam előre, úgy jöttem rá kisebb technikai megoldásokra, és a vége felé már sokkal rutinosanbban simítottam el a kamra belsejét

Ím a félkész vésési és csiszolási folyamat. Látjátok azt a nagy vágást a fenék bal oldalán középen? Na, ő fontos szerepet fog kapni a döntésem során a későbbiekben, ugyanis ez egy kezdeti hibám elég súlyos következménye- egy hasíték a figyelmetlen pillanatban fordítva fogott vésőtől, amit mélysége miatt sehogy sem tudtam kicsiszolni. A fal mentén való haladás ismét csak trükkös volt..és amikor már kezdtem örülni hogy alakul:

A HORROR....

Akármilyen apránként haladtam, a juhar kényes fa. Főleg ha száraz. Az egyik jól irányzott vésőmozdulatnál úgy döntött a kamra fala hogy megadja magát, és egy nagyobb darab tisztán lepattant belőle. így, közel 80 beleölt munkaóra után nem bírtam megszólalni bő 10 percig, majd szemügyre vettem a kárt. Szerencsére nem volt menthetetlen a dolog, és a tiszta levált felületet faragasztóval képes voltam visszaragasztani úgy, hogy meg sem látszik. 
Sikerült továbbhaladnom a fallal, és egész elégedett voltam a végeredménnyel. Csodálatos dolog, hogy amikor hasonló szerszámokkal dolgozik az ember mint amivel az eredetit is készítették, kezdi felismerni azokat az apró nyomokat, amiket az egyes munkafolyamatok és szerszámok hagytak az eredetin. Ez a régészeti kutatás számára is egy felbecsülhetetlen információforrással szolgálhat, és ezért hangsúlyozom, hogy egyes leletek esetén csak a hasznára lehet a kutatónak, ha egy még relatíve hagyományos módszerekkel dolgozó mesterembert is megkér a vizsgálathoz. 

Következő lépés: A kisebb hibák és karcolások eltüntetése, amiket nem tudtam kijavítani csiszolóval ( Mondtam már hogy a hegyi juhar gyorsabban eszi a csiszolópapírt, mint a napközis a rebarbaramártást?) Gondolkoztam egy ideig a témán, majd úgy döntöttem hogy autentikus módon megoldom a fa kezelését és kisimítását egyszerre minden megoldás alfájával és omegájával: Méhviasszal.

Még egy kis apró egyengetés a felületen, és azokra a karcolásokra, és vágásokra ( főleg a fentebb említett nagyra!) méhviasz kitöltést alkalmaztam, valamint nagyon vékonyan átkentem az egész testet. Nem voltam biztosra benne hogy ez jót fog neki tenni, hiszen a méhviasznak van egy olyan rossz szokása, hogy jobban eszi a hangot mint amennyi sima felületet generál, így csak bizakodtam hogy az utána való átcsiszolások teljesen eltüntették a felületen felgyülemlett felesleget. Minden esetre a terv működött: kaptam egy szép sima felületet, karcolásoktól és a csúnya hasítéktól mentesen. A képen megcsodálható a rögtönzött "viaszmelegítő apparátusom", amit az otthoni dolgokból szedtem össze. Tökéletesen működött. A felvitelre fülpiszkát, és apró fadarabot használtam. A szag amit hagyott maga után, hagy maga után kívánnivalót, de semmi olyat amit fél óra szellőztetéssel ne lehetett volna megoldani. 

Következzék a tető, aminek kilétét menet közben titokban tartottam, és a líra vékonyítása közben saját anyagából készült, de folyamatos gyalulással és csiszolgatással végre elérte azt a méretet amit szerettem volna: Az eredeti trossingeni darabon a tető nem egyenlő vastagsággal rendelkezik, míg a húrlábnál a maga 5 miliméterével a legvastagabb, a nyak fele vékonyodik. Ezt  meg tudtam én is oldani, a húrlábnál pontosan ugyanezzel a vastagsággal, míg a nyak felé haladva 3,4-4 mm körüli értéket értem el. 

Ragasztás? Kevés a leszorító? Nem gond!

Alaposan felvittem a ragasztót, majd egyenletes súlyelosztással rápakoltam a legnehezebb könyveimet amiket csak találtam. Bizonyára lexikális hangja lesz!

Következett 24 óra várakozás és imádkozás hogy ne repedjen meg se a kamra ( főleg a leptattant részben kételkedtem) , sem a tető. De tökéletesen tartotta magát. miután megkötött a ragasztó, nekiláttam a formára vágásnak. a nagyobb részét fűrésszel és lombfűrésszel, az visszamaradó apró részeket pedig faragókéssel és kézigyaluval egyengettem helyre, majd ismét átcsiszoltam a fal külső részeit. 

Itt még csak nagyolva van rajta a tető...

A húrláb kidolgozására két alternatívát is kitaláltam. Ez az egyedüli hiány az eredeti leletben, ezért választanom kellett: az egyszerűbb pálcás megoldást választom, vagy a tető levágott felesleg anyagából csinálok magamnak egy háromszöges húrlábat. Végül úgy döntöttem hogy megcsinálom mindkettőt, és az marad amelyikkel jobban szól. Ugyanezt a hídnál is meg fogom csinálni , de ott más okaim is vannak. Idő közben megpróbáltam bélhúrokat szerezni hozzá, ám sajnos nem tudtam olyan minőségben és különböző vastagságban szerezni ami megfelelne. Így addig, amíg nem tudom megoldani a húrozás kérdését, nylgut húrokat fogok használni ( szintetikus bélhúr, elvileg ugyanazt a hangzást kell visszaadnia).

Félkész húrlábak, pálcás és háromszöges megoldás...

És a kialakított tetővel és húrlábbal

Miután helyreigazítottam és újból átcsiszoltam tetővel együtt a dolgot, kifúrtam a 8 hanglyukat, ügyelve arra hogy lehetőleg ne menjen fűrészpor a testbe magába, mert onnan kiszedni problémás lenne. Bevallom, előbb kellett volna megfúrnom a dolgot, de csak így tudtam teljesen pontosan rátenni. Kopogással tesztelve elégedett vagyok. Relatíve hangos a dolog. Nem tudom mennyit tompít rajta a méhviasz, és hogy sokkal hangosabb lenne e nélküle, de így is megfelelőnek ítélem az előzetes visszhangtesztet. Tehát bíztató hangszernek nézünk elébe! A hangolókulcsokhoz a furatokat megcsináltam. Nagyon féltem hogy repedni fog közben, mert a fejnél pont hogy nem a legoptimálisabb a száliránya, de kiállta ezt a próbát is. Mostmár csak a hangolókulcsok vannak hátra és...

A híd!

Az egész tegnapi napom ezzel a szösszenettel telt el. Még az ujjam is elvágtam faragás közben, és csak akkor vettem észre amikor már tiszta vörös volt a fa. Most már senki sem mondhatja hogy nem adtam a véremet érte...
Kifejezetten büszke vagyok erre a darabra, hiszen megpróbáltam igazítani az eredetihez, de figyelembe vettem azt a sok elméleti tudást amit húros hangszerek hídjainak reszelgetésénél, alakítgatásánál szereztem már. És végezetül egy extra meglepetés, ami remélhetőleg a következő, befejező részben szerepelni fog: Szereztem Lengyelországból egy hatalmas nyers borostyánkövet. Úgy döntöttem abból is fog egy híd készülni. Kívánjatok szerencsét, hogy ne repedjen, ne törjön, mert még a postára várok. 

Következik a befejező rész, és remélhetőleg egy szép hangú hangzásteszt!.....